A rejtély

-          Mit kerestek ezek egyáltalán - kérdezte Nola. Majd belekortyolt a teájába és vett egy darab kekszet.

-          Nem tudom – felelte Edina. Mióta megérkeztünk Noláékhoz nem mondott túl sokat bizonyára sokkolta az esemény.

Mert, most éppen Enikőék konyájában ülünk az asztalnál. Enikő ugyanis javasolta, hogy, mielőtt haza mennénk gondoljuk át az esetet még egyszer. Mert hát egy nyugtató zöld tea mindenkinek jól esik nem, főleg egy ilyen esemény után.

-          Én tudom – mondtam csöndben ugyanis lázasan kutattam az agyamban hogy, hogy, lehet hogy, teljesen egyforma a karkötőm egy tizenkilencedik századi fiatal nőével amit mellesleg, vele temettek el. – egy ilyet – mutattam a karkötőmre.

-          Ne viccelődj már! – lökött oldalba Nola.

Tudom hogy, először hihetetlennek lehet ezt hallani de, azért miután átgondolta valaki rájön hogy, teljes örültség. Na jó, komolyra fordítva a szót igenis veszélyes mert ha megtalálta az a két fickó Catherin karkötőjét lehet hogy, a másikat is keresik, ami nálam van. Nyeltem egyet mivel eddig nem gondoltam arra hogy, akár engem is megtámadhatnak hogy, elvegyék tőlem az Ákos ajándékát. Ekkor beugrott. Ha az Ákostól kaptam biztos náluk fogják keresni.

-          Ez nem vicc Nola! Láttam hogy, egy pontosan ilyen karkötőt vett ki a kis fém dobozból az a férfi.!! – kiáltottam rá, és körben felálltam a helyemről, kezemet az asztalra támasztva – Ugyan, ezzel ki viccelődne? – kérdeztem gúnyos hangon.

Kínos csönd telepedett ránk. Nola csak bámult rám szúrós szemmel mint aki mindjárt leszúr.

-          Ugyan már Ancsa, egy égszer boltban vett karkötő miért kéne a temetős kincsvadászainknak. – kérdezte közben körbemutatott és hol rám hol Edinára nézett.

-          Ezt nem vettem, kaptam. Méghozzá az Ákostól. – mondtam a meglepett szemébe.

-          Hoppá – mondta Edina – szóval, akkor, ti, ti most ööö… jártok?

-          Nem, dehogy is – mondtam neki erre ő felhúzta a szemöldökét mint aki azt mondja ,,Azt hiszed beveszem ezt a dumát” vagy mintha azt mondaná: ,,Ahha persze”.

Csönd volt ismét. Hirtelen megszólalt a telefonom. Kivettem a zsebemből. Felvettem, anya hangja volt.

-          Szia kicsim! Nem a te osztálytársad anyukája a Virág Gyöngyi? – erre kicsit megijedtem mert anya hangja nagyon komoly volt és halk.

-          De igen az Ákosé, miért mi történt? – minden izmom megfeszült, mert, anya ha a munkahelyéről a rendőrségről telefonál az nem lehet túl jó, feszülté váltam és hallottam a fülemben ahogy dobog a vér.

-          Betörtek hozzájuk és kirabolták őket. – hallottam anya hangját és a telefonom kicsúszott a kezem közül, ami aztán nagy robajjal földet ért. De még ez a csörömpölés sem tudta elfelejtetni velem a gondoltatott: Halál biztos hogy, a karkötőt keresték, ami nálam van.